2016. február 29., hétfő

Magyar arcok

Hálásnak lenni néha embert próbáló feladat. Stresszelünk, elégedetlenek vagyunk, fáradttá és ingerlékennyé válunk, így nem csoda, ha nem vesszük észre a jó dolgokat magunk körül. Megcsömörlünk, csigaházba bújunk, és ezt tesszük nem csak akaratlanul, hanem néha teljesen tudatosan is. Másokat hibáztatunk amiért nekünk nem jó, és kifogásokat kreálunk, majd magyarázzuk a bizonyítványunkat, hogy nekünk miért is olyan szar az életünk.

Álltam a peronon, a vonat épp befutóban. A várakozók egy csoportba tömörültek, már törve az utat, pedig még meg se állt a szerelvény. Megszokott jelenet, biztosan sokan találkoztak ezzel. Ilyenkor általában a lábam elé nézek, nehogy valaki nekem jöjjön, vagy rálépjek egy hirtelen mellém nyomuló törtetőnek. Ma azonban valamiért felfelé irányult a tekintetem. Az arcokat figyeltem, és egyszer csak az jutott eszembe:

"Istenem, mennyi magyar ember!"
Fáradt, elgyötört, morcos arcok, kapkodó tekintetek, hogy vajon ki jut fel előbb a vonatra. Rosszalló pillantások az idős néniktől, akik a fiatalokat mustrálják, mintha előre lefogadnák, hogy azok elfoglalják majd az összes helyet előlük. Összeszűkült szemöldökök, huszonévesek apró ráncokkal és sötét karikákkal a szemük alatt, táskájukat és gyermeküket magukhoz szorító édesanyák, és semmivel nem törődő fiatalok, akik fülhallgatójukkal tudomást sem vesznek a világról.

Lehet ma ők jártak jobban.

Nem mondom, hogy ez egyfajta népbetegség, de a depresszió jócskán jellemző kicsiny országunk népes társadalmára. Tény hogy a február nem hoz semmi napsütést, csak esőt és szelet, de ezek az arcok nem az időjárás miatt festettek ilyen sötét korrajzot magukra.

Nem tudom miért, de egy ideje jobban figyelek az emberek beszédére, hogy mit mondanak és azt hogy teszik. Így jöttem rá, hogy mennyire nem szeretem a magyar arcokat.

Optimista emberként nem nagyon panaszkodok, ha mégis, azt csak mértékkel teszem, mert természetemnél fogva idegesít az ilyesmi. Akár rég, akár minden nap látott ismerősökkel találkozok, mindegyik azzal kezdi, hogy neki mennyi gondja van, éppen ezt meg azt megy intézni, de már most utálja az egészet. Nem tudok úgy leülni valakivel beszélgetni, hogy az ne azt kezdje ecsetelni, neki mennyi baja és problémája van. Nincs elég pénze (és az esetek többségében mindenki erre panaszkodik, vagy ezt szűröm le a mondandójukból), nem működik a párkapcsolata, vagy nincs már három éve senkije. Kevés a fizetés (ugye, már megint a pénzkérdés), nem jut ideje pihenésre, hízik, fogy, panaszkodik a munkahelyére, a betegségeire, az időjárásra, a szomszédokra, a rokonokra, a politikusokra, a hazájára.

És meg kell hogy mondjam, ebbe őszintén belefáradtam.

Nincs kedvem találkozni ezekkel az emberekkel, mert nem érzem azt, hogy bármit is hozzáadnának az életemhez. Lehet hogy durván hangzik, de így van. Aztán, amikor megkérdezik, hogy én hogy vagyok, elmesélem nekik, hogy jól. Szeretem a munkámat, angolt tanulok, blogolok, edzek, és várom a kedvenc évszakomat. A legtöbben olyan arcot vágnak, mintha nem hinnék el, és egyszerűen nem tudnak rá mit reagálni, mert nem a számukra oly megszokott módon kezdtem el panaszkodni az életemről. Ha viszont mégis reagálnak valamit, akkor általában azt mondják:

"De jó neked, örülj, hogy nincs annyi bajod, mint nekem!"
És tudjátok mit? Örülök is. Mert hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy pozitív és optimista ember vagyok. Hálás vagyok, hogy elfogadom magam olyannak, amilyennek születtem, és teszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Hálás vagyok, hogy értékelem az apró örömöket. Hálás vagyok, hogy mindig mosolygok, és a legrosszabb dolgokban is meglátom a jót. Hálás vagyok, hogy vannak, akik szeretnek, akiket szerethetek, hogy a munkahelyemen megbecsülnek, hogy este hazaérve fáradtan de elégedetten zárom a napot. Hálás vagyok az ágyért, amiben alhatok, az ételért, amit az asztalra elém tesznek, vagy én teszek a családom elé.

Hálás vagyok az életemért. Pedig én is magyar hazába születtem. Csak egy kicsit szebbnek látom azt, mint a vonatot váró magyar arcok tömege.



Szeretettel ölel: