2015. január 25., vasárnap

Egy fűzős vallomása – 3. rész


Avagy így lett fűzőm - Előszó

Az előző részeket itt találod: 1. rész  2. rész


Sose szerettem kitűnni a tömegből. Emlékszem, tizenévesen sötét ruhákat viseltem, mert úgy éreztem jól magam. Nem voltam befelé forduló, de a fekete és társai biztonságot és saját teret adtak nekem. Még úgy is, hogy éveken át harcoltam az anyai rosszallás és erősködés ellen, amikor állandóan világos és rikító színű ruhákkal tukmáltak.

„Már megint feketét veszel fel?” „ Miért nem tetszik ez a felső? Van benne narancssárga, zöld, kék, ezek mind szép színek!” „Hogy-hogy nem tetszik?! Olyan csinos lennél benne!”

Forrás: Crystalcoastmom
"Nem anyu, én ezt a színt nem szeretem... ANYUUU!!!"


És hasonló kampányszövegek áradata. De nem kellett. Kész.

Az évek folyamán ez nem igen változott. Hajlok ugyan a világos színek felé, de mértékkel. Csak úgy Dalmásan. Már régebben fontos volt számomra az öltözködéssel való önkifejezés, és egy időben ruhatervező akartam lenni. Ma is odafigyelek arra, mit viselek. Nem, nem azért, hogy megmutassam, nekem ilyen meg olyan márkás cuccaim vannak (nincsenek), és mindig az aktuális divat szerint öltözködöm (nem igazán), és sok pénzt költök fontos alapdarabokra (még saját keresetem sincs?!), hanem mert az egyediség számomra rendkívül fontos, amit ez által tudok a legjobban megmutatni a világnak. Imádom a vintage darabokat, szeretek turikba járni, és keverem a különleges darabokat a megszokottakkal. A stílusom alapvetően még nem forrott ki, de már erősen alakul. Egyszerű, de nagyszerű – egy kis csavarral.

Aztán egyszer csak bekerült a képbe ez a fűző.

Hogy Én fűzőt?! Én?! Nem mondom, a szaténfűzők nagyon szexi darabok, főleg csipkével vegyítve, de ez még csak nem is hasonlít. Korábban már láttam képen. Fehér, tele csatokkal, helyenként lyukakkal, és túl kényelmesnek se tűnik… Persze, hogy nem rajongtam érte elsőre. De ha muszáj, hát muszáj…

Forrás: Mybabyhug


Amikor már indulóban voltunk haza az első Schroth tornámról, a gyógytornászom kezembe nyomott egy névjegykártyát, amin a fűzőm készítőjének elérhetősége szerepelt. Mondta, hogy felhívja, és hamarosan találkozhatok vele. Próbáltam kipuhatolni, hogy mennyi idő egy ilyen elkészítése, mennyibe kerül, mennyit kell viselnem, majd félve feltettem a legfontosabb kérdést: „Ilyet csak fehérben kapni?”

Szüleim rögtön mosolyogva csóválták a fejüket. Tudták min jár az eszem. N. nemet intett, és közölte, olyan lesz, amilyet szeretnék. És nekem rögtön megvolt a határozott elképzelésem…

Folyt. köv.


Dalma