Kedves Dalma!
Éppen csak kezdett nyárba
fordulni az időjárás. Május lévén még nem volt eszeveszett kánikula, kellemes
volt a budapesti kora nyár. Akkor kaptál meg engem.
Ugye, milyen érdekes, kényelmetlen,
és nagyon-nagyon szokatlan volt? Mégis, furamód tetszettem neked. Miután R.
teljesen rád igazított, már mentünk is utunkra. Hogy milyen érzés volt így
kilépni az utcára?
Neked még zavarba ejtő, mert
féltél az első reakcióktól.
De igazából, másoknak fel se tűnt
az egész.
Ja, igen, mert volt rajtad egy
kardigán, így hát úgy néztem ki a rajtad, mintha csak egy széles öv lennék a
derekadon. Egyik ismerősöd azt hitte, az van rajtad, meg is dicsérte. Mekkorát
nézett, amikor megmutattál neki, hogy ez nem az, aminek látszik. Meglepődött,
de elámult, milyen furán-klasszul néz ki (igen, ez a szó azóta létezik).
Említettem már, hogy milyen
kellemes idő volt? Valóban. Se nem meleg, se nem hideg, a kettő között. Éppen
jó.
Mondjuk… ha nem egy egyszemélyes
szaunát viselsz magadon, akkor igen. És még csak egy nyár-szerű valamiről beszélünk.
Igen, tudom, a kapcsolatunk
elején nem jöttünk ki túl jól egymással. Ezért, kérlek hallgass meg.
Sajnálom, hogy amikor a 40 fokban
mindenki egy szál bikiniben szaladgált otthon, te nadrág-póló-korzett kombóban
szenvedtél a sarokban félájultan, és egyre sűrűbben álltál a nyitott hűtő elé,
abban reménykedve, hogy az majd segít. Nem, egy cseppet sem segített.
Sajnálom, hogy az is megfordult a
fejedben, hogy a fagyasztóba teszel, mielőtt felveszel. Igen, ez akkor is hülye
ötlet volt, és most is az.
Sajnálom, hogy nem tudsz miattam aludni éjszakánként, pedig kellene. De egyszerűen nem vagyok kompatibilis a puha matracoddal, és mióta egyszer elfeküdted a bal oldaladat, rám se nézel lefekvés előtt.
Sajnálom, hogy a tömegközlekedés is még
macerás volt, mert nem tudtál rögtön 4 órát a buszon egy helyben meglenni bennem.
Ezért le-föl vettél, és nem tudtál hova pakolni, főleg, ha melléd akartak ülni.
Sajnálom, hogy annyit kellett
magyarázkodnod miattam. Igen, büszkén mutogattál mindenkinek (és kicsit
zavarban voltál a kérdő tekintetek miatt). Elmagyaráztad, mi ez, miért, meddig,
hogyan kell viselni. És ezt annyiszor megtetted, hogy ma már rutinosan, meg se várva a kérdést, elmondod, hogy: „Ez egy gerincfűző rajtam.”
Sajnálom, hogy egy rövid séta után
is annyira kótyagos voltál a kánikulában, hogy miután hazaértél, és leoperáltál
magadról, csak egy hűvösebb közegre vágytál. És próbáltad elmagyarázni a
szüleidnek, miért fekszel a konyhakövön.
Sajnálom, hogy a súlyod, és a
néha felszaladt egy-két kiló csak azután kezdett el foglalkoztatni, miután
engem megkaptál. Bár lehet egy kicsit állítani rajtam, de ettől még rögtön
megérzed, ha csak egy kilóval is több lettél a szokottnál. És úgy már nem vagyok olyan
kényelmes. Vagy egyáltalán nem tudsz felvenni.
Sajnálom, hogy kezdetben annyit
szörnyülködtél a sok lila folt miatt, és hogy annyira kidörzsöltem a
csípőcsontodat, hogy sokszor nem tudtad eldönteni, melyik éghajlat lenne
számomra a legideálisabb.
Sajnálom, hogy az összes nyári
ruhád a szekrény legmélyére kellett süllyesztened, tudva azt, hogy még évekig
rájuk se nézhetsz. Igen, a kedvenceidre sem. És nem, nem vicces 40 fokos
melegben trikó fölé venni engem. Ne nézz így. Akkor sem.
Sajnálom, hogy így alakult
minden. De örülök neki, hogy most már egész jól kijövünk. Igen, még mindig nem
vicces a nyár kellős közepén bennem flangálni, de már rutinos fűzőviselő vagy.
Sokat teszel azért, hogy kényelmesebb és elviselhetőbb legyen az életed velem.
Minden másra ott a hűvös konyhakő.
Szeretettel ölel,
A Fűződ
