2015. február 1., vasárnap

Egy fűzős vallomása - 4. rész

Az előző részeket ITT találod

Gipszbe öntöttek. Így kezdődött az egész.

R. nagyon kedves volt a telefonban, amikor időpontot kértem tőle. Tetszett, hogy egészen rugalmasan kezelte a dolgot, és azt mondta, szinte bármikor bemehetek, csak közvetlenül előtte hívjam fel. Nos, éppen akkor kerestem nyári gyakorlatot Pesten, és gondoltam, miért ne mehetnék el egyazon napon fűzőt csináltatni és állásinterjúra? Egy hétköznap délelőtt tehát beléptem R. műhelyébe, ahol sok más gyógyászati segédeszköz mellett korzetteket is készítenek. Egy kicsit beszélgettünk, aztán R. és a munkatársa mondta, hogy akkor most vennének is mintát rólam. Ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy egy gézbe kellett belebújnom, ami tulajdonképpen olyan volt, mint egy fehér miniruha (komolyan elgondolkoztam, hogy megtartom... :D). Majd gipsszel körbetekertek.



Igen, igen, a vizuális típusok most elég furán nézhetnek. Hát fura is volt! Nem kifejezetten gipszet kentek rám, hanem gézszalagokat mártottak folyékony gipszbe, és aztán azt tekerték rám csípőtől a mellkasomig. Egy kicsit vicces is volt. Legalábbis egy ideig. R.-ék nagyon gyorsan dolgoztak, mert ugye, a gipsz hamar megköt, én meg nem akartam egész életemben egy ilyenben szaladgálni :D Szóval, amikor elkészült (már nagyon melegem volt benne), R. fogott egy ollót, és oldalt elkezdte levágni rólam a majdnem megkötött gipszet… csakhogy a minta felső része már eléggé megszilárdult, és félő volt, hogy az olló nem vágja el az anyagot. Úgyhogy megpróbáltam behúzni az oldalamat ahogy csak tudtam, hogy az olló ne sértsen meg. Persze R. nagyon odafigyelt, és végül sikerült kibújnom belőle.

A végeredmény muris lett, és egyben tök jó is, mintha modellt álltam volna egy gipszszoborhoz. R. és a munkatársa átvitték a műhelybe mintát, és én konstatáltam, hogy mindenhol gipszes vagyok.

Már-már azt hittem, hogy így kell elmennem az állásinterjúra… de a hely nagyon jól fel volt szerelve, külön öltöző volt fenntartva erre az esetre, zuhanyzóval, mert ugye a gipsz mindenfelé csöpög.

Amikor elkészültem (mintha nem is gipszöntésről jöttem volna) R.-el megbeszéltük, hogy két hét múlva jöhetek a kész fűzőért, de előtte megkérdezte, hogy milyen színűt szeretnék. Egyébként fehéret szokott csinálni, meg néha mintásat, de azt általában kisgyerekek szoktak kérni. Mikor előadtam neki, hogy én nem éppen fehéret szeretnék, őszintén meglepődött, mert még nem csinált fűzőt ilyen színben, amilyen akarok. Mondta, hogy lehet, nem tud hozzá anyagot szerezni, úgyhogy sóhajtottam egy nagyot, és mondtam neki: jó, legyen fehér. Mikor elindultam hazafelé, rögtön felhívtam anyut, és mondtam neki, hogy végül fehéret kértem, mert R. lehet nem tudja megcsinálni nekem úgy, ahogy szeretném.

Anyu tudta, hogy én mennyire elképzeltem már a kész fűzőmet, és erősködött, hogy ne legyen fehér, mert nem viselném szívesen. És akkor bevillant.

Nem, nem viselném szívesen. Mert a fűzőviselés erről szól. Nem elég ugyanis csak elfogadni a korzettet magadon, hanem szeretni is kell abban lenni. Persze, nem egyszerű, az emberek furcsán néznek rád, és a figyelem középpontjában lenni, nos, soha nem szerettem igazán. De aki szereti a fűzőjét, és jól érzi magát benne, azt ezek a dolgok egyáltalán nem érdeklik egy idő után. Sőt, szívesebben mutogatja másoknak, mert különlegesnek érzi magát benne. A legjobb elismerés pedig tulajdonképpen az, amikor valaki megbámul, és látod rajta, hogy nem furcsán, hanem elismerően néz rád.




Mindössze pár másodperc alatt futott ez át az agyamon. Végül visszafordultam.

És két hét múlva az áhított korzettben feszítettem.


Folyt. köv.

U.i.: Egyébként a mintavétel után elmentem az állásinterjúra, és megkaptam a nyári gyakorlatot. Úgyhogy az a nap kétszeresen is sikeres volt a számomra. :)


Dalma

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése