Én is közétek tartozom

Meddig tudjuk kordában tartani a saját életünket? Vajon mennyi akaraterő szükséges hozzá, hogy ne hulljon darabjaira? Hol húzódik a határ, amikor meg kell állnunk az úton, mert úgy érezzük, nem bírjuk tovább?

Én nem tudhatom. Számomra ez a pillanat még nem jött el.

Hiszem, hogy erős az ember tudata. Erős ahhoz, hogy kibírja, bármit is hozzon a sors. Hiszem, hogy erős az ember teste. Erős ahhoz, hogy kibírja, ha valami nem úgy működik „odabenn”, ahogyan kellene.

Hiszem, hogy erős az ember szíve. És tudom, hogy ehhez mások szíve is kell. Ölelő karok, nyugtató pillantások, kedvderítő mosolyok, és mindig akkor, amikor szükség van rájuk. Az a sok támogatás és bíztatás, amiket mindig akkor kapsz, amikor padlóra kerültél. Nem kell kérned, senkinek nem kell könyörögnöd, mert valaki mindig ott áll mögötted vagy melletted. Még ha nem is közvetlenül, de tudod, hogy van, aki gondol rád, és szurkol, hogy minden rendben legyen veled.

Köszönöm a sok támogatást. Köszönöm a családomnak, a barátaimnak, ismerőseimnek.

Köszönöm az ismeretleneknek, azoknak, akikkel még soha nem találkoztam, de olvasnak, vagy csak elmennek mellettem az utcán. Köszönöm a kedves szavakat, az öleléseket, az elismerő pillantásokat.

Köszönöm, hogy ide tartozom. Mert én is egy vagyok közületek. Befűzve. Útban az egyenes felé.

A képeket a csodásan tehetséges Cservölgyi Zsófi készítette.