2016. január 17., vasárnap

Mennyire ismered Önmagad?

Az új évet valahogy én mindig is egy szakításként éltem meg. Szép volt, jó volt, elég volt. Az emberek ilyenkor sokkal hajlamosabbak új dolgok felé nyitni, rég elfeledett vágyakat leporolni, és újult erővel nekivágni az ismeretlennek. Életmódváltás, új frizura, költözés, az összes bejegyzés törlése a blogról, hogy "tiszta lappal kezdjenek". Pedig a december 31. csak egy nap, épp olyan, mint a többi. Van, aki az új évet szeptembertől számítja, van, aki a születésnapjától, és van, aki akkor lép rá egy új útra, amikor valami fontos szakasz zárul le az életében.

Mindenki cipeli a saját keresztjét, bár jómagam ezt a kifejezést sosem kedveltem igazán. Egy baráti beszélgetés kellős közepén, amikor az alkohol és a szivarfüst már kellőképpen előcsalogatta belőlünk a filozofikus gondolatokat, valaki bedobta egy hosszúra nyúlt lelki vallomás után, hogy "ez az Én keresztem". S miután kellőképpen körbepillantott a megszeppent tekinteteken, feltette a nagy kérdést: Nektek mi a keresztetek?

Kereszt? Jó, nyilván ez amolyan bibliai átvétel, s talán nem is kell olyan komolyan venni ebben az értelemben. Mert maga a kifejezés - szerintem - nem azt jelenti, hogy van valami (esetleg több dolog), ami negatívan befolyásolja az életünket, és ezt nap, mint nap cipelnünk kell magunkon, még több szenvedést okozva magunknak. Ez inkább egyfajta továbblépés, hiszen nem felejthetjük el a keresztünket, mert ez az, ami megerősít minket. És nem baj, ha visszük magunkkal az új úton, mert kell, ami emlékeztessen minket, honnan indultunk, és merre tartunk.



Szóval néztem magam elé, és gondolkoztam. Aztán végül már nem jutott rám idő, szerencsére másfelé kanyarodott a beszélgetés. Nem mintha tudtam volna rá válaszolni, s még másnap is ezen törtem a fejem. Mi az én keresztem? Mi az, amit folyton cipelek, mi az, ami mindig megakadályoz mindenben, és nem enged kiteljesedni?

Aztán egyszer csak meglett a válasz, úgy teljesen a semmiből: A keresztem én magam vagyok.

Furán hangzik, de tulajdonképpen erről van szó. Nincs olyan, hogy más tehet róla. Nincs olyan, hogy egy betegség valaki másnak a hibája. Ez mind olyan dolog, amiért csakis mi lehetünk a felelősek. Ez talán kicsit erős, de megmagyarázom. Maradjunk az előbb említett példánál. Ha nekem valamilyen betegségem van, az nyilván nem azt jelenti, hogy én tehetek róla közvetlenül. Ez persze összetett dolog, mert ha percenként gyújtok rá egy cigire, ne csodálkozzak, ha pár éven belül vért köhögök... De ha éppen egy olyan betegségről van szó, amiről nem direkt tehetünk, az nem a mi hibánk. De felelősek vagyunk azért, ami ez után következik. Mit teszünk azért, hogy meggyógyuljunk, egyáltalán van rá hajlandóságunk, vagy lelki erőnk, hogy tegyünk azért, hogy jobb legyen? Millió kérdés, de csak egy megoldás: Aki a saját keresztjét cipeli, az igenis tegyen azért, hogy ez a kereszt ne döngölje a földbe, hanem erőt adjon ahhoz, hogy tovább tudjon menni az úton.

Visszatérve arra, miért én vagyok önmagam keresztje, az a fentebb említett újrakezdéshez kapcsolható. Amikor véget ért az életemben egy korszak, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Furcsa volt, és teljesen más a megszokottól. Végül úgy döntöttem, hogy nem stresszelek rajta, lesz ami lesz alapon éltem az életem. És rájöttem, hogy mennyivel jobb így.

Előtte mindig igyekeztem megfelelni másoknak, szabályokkal körbevéve, olyanokkal, amelyekkel sokszor magam sem értettem egyet. Hagytam, hogy mások befolyásoljanak, mert ők elképzeltek nekem egy jövőt, és nekem úgy kellett élnem. A legdurvább az egészben, hogy mindezt észre se vettem, de mindig is éreztem, hogy valami nincs rendjén. Cipeltem a keresztem, vagyis azokat a gondokat és bajokat, amelyek a döntéseim miatt következtek be az életemben. Cipeltem a kicsit sem önmagam a mások által kitaposott úton, és közben nem vettem észre, mennyire elveszítem a saját értékeimet.



Amikor erre rájöttem, tudtam, hogy változtatnom kell rajta. Ehhez a változáshoz mások segítsége is kellett, akik egyáltalán nem vártak el tőlem semmit, és közvetve vagy közvetlenül arra buzdítottak, hogy legyen saját véleményem és saját utam, ami ugyan egy kesze-kusza, probléma-indákkal benőtt ösvény, néhol veszettül magas lejtőkkel, néhol félelmetesen mély szakadékokkal - de az enyém. Ezeknek az embereknek sokat köszönhetek, mert adtak a kezembe egy "lándzsát", amivel szétszedtem magam előtt az akadályokat. Az általam kitisztított utat viszont úgy kellett megtennem, hogy újra megtaláljam a valós énemet.

Ehhez teljesen vissza kellett nyúlnom a gyerekkoromhoz, amikor még szabadon elképzeltem magamnak egy jövőt, és megfogalmaztam magamnak az álmaimat, amiket tudtam, egyszer elérek. Rájöttem, hogy mennyire elfelejtettem ezeknek a jelentőségét, és egészen eddig nem tettem értük semmit. Megfogadtam, hogy nem mehet ez így tovább, és tudatosan tettem és teszek jelenleg is azért, hogy ezek az álmok a közeljövőben teljesüljenek.

Aztán fogtam az otthoni és kollégiumbeli szobámat, és teljes takarítást végeztem bennük. Kukába kerültek azok a dolgok, amikre tudtam, hogy nincs szükségem, amik igazából nem az én értékeimet és személyiségemet tükrözték. Aztán csináltam egy motivációs táblát, a falakat teleaggattam az új rajzaimmal, mert ez is olyan dolog volt, amit évekkel ezelőtt imádtam, de abbahagytam. Sokat írtam, többek között ide a blogra, és egyfajta terápiaként megosztottam Veletek a gerincferdülésem történetét, ami szintén sokat segített. Bekereteztem és az asztalomra tettem olyan fotókat, amelyeken olyan emberekkel vagyok, akiket szeretek, és sokat adnak hozzá az életemhez. Előszedtem a régóta írt könyv- és filmlistámat, és már jópár tételt lehúztam róla azóta. Új mappákat nyitottam a Könyvjelzőim között, amik többek között a "Travel", a "Gasztronómia", az "Angol", a "Craft", és az "Állás" nevet viselik. Utóbbi azóta már nem használt mappa, helyére a sokszor látogatott "Karrier" mappa került.



Megtanultam megélni a pillanatot, spontánnak lenni, kinyitni a számat, ha nem tetszik valami, kocsikereket cserélni, gerincfűzőben biciklizni, saját értékeket felállítani és megvédeni, tudatosan rendszerezni az életemet, és leküzdeni a félelmeimet. Már nem cipelem a keresztem, inkább csak zsebre vágtam, hogy néha megtapogatva emlékezzek arra, hogy honnan indultam, és lépjek még egyet azon az úton, amelyet méltán nevezhetek a sajátomnak.

Nehéz és hosszadalmas időszak megismerni önmagad, tele kétséggel, kellemes és kellemetlen meglepetéssel, de megéri. Nincs ugyanis fantasztikusabb érzés annál, amikor sikerül elérned valamit, és tudod, hogy mennyit küzdöttél érte. Ez pedig mérhetetlen boldogsággal és büszkeséggel tölt el.

Legyetek önmagatok, és ne féljetek kiállni a véleményetek mellett! Így már nem is olyan nehéz cipelni azt a keresztet.


Szeretettel ölel,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése