Én is közétek tartozom

Meddig tudjuk kordában tartani a saját életünket? Vajon mennyi akaraterő szükséges hozzá, hogy ne hulljon darabjaira? Hol húzódik a határ, amikor meg kell állnunk az úton, mert úgy érezzük, nem bírjuk tovább?

Én nem tudhatom. Számomra ez a pillanat még nem jött el.

Hiszem, hogy erős az ember tudata. Erős ahhoz, hogy kibírja, bármit is hozzon a sors. Hiszem, hogy erős az ember teste. Erős ahhoz, hogy kibírja, ha valami nem úgy működik „odabenn”, ahogyan kellene.

Hiszem, hogy erős az ember szíve. És tudom, hogy ehhez mások szíve is kell. Ölelő karok, nyugtató pillantások, kedvderítő mosolyok, és mindig akkor, amikor szükség van rájuk. Az a sok támogatás és bíztatás, amiket mindig akkor kapsz, amikor padlóra kerültél. Nem kell kérned, senkinek nem kell könyörögnöd, mert valaki mindig ott áll mögötted vagy melletted. Még ha nem is közvetlenül, de tudod, hogy van, aki gondol rád, és szurkol, hogy minden rendben legyen veled.

Köszönöm a sok támogatást. Köszönöm a családomnak, a barátaimnak, ismerőseimnek.

Köszönöm az ismeretleneknek, azoknak, akikkel még soha nem találkoztam, de olvasnak, vagy csak elmennek mellettem az utcán. Köszönöm a kedves szavakat, az öleléseket, az elismerő pillantásokat.

Köszönöm, hogy ide tartozom. Mert én is egy vagyok közületek. Befűzve. Útban az egyenes felé.

A képeket a csodásan tehetséges Cservölgyi Zsófi készítette.

Kedves Mosolyvadász!

Vannak emberek, akik megihletnek. Vannak, akik megnyugtatnak, hogy minden rendben lesz, és vannak, akik inspirálnak. Hogy egy mondattól, egy mindent elmondó nézéstől úgy érzed, minden olyan egyszerű, és tisztábban látod az utad. Nekem is van ilyen társam. Lelki társam. Nem, nem szerelem, egy barátság. Egy egyszerű barátság, amely mégis többet jelent számomra.

Emlékszem, amikor először odaléptem hozzád. Akár hiszed, akár nem, először úgy tűnt számomra, a hátad közepére se kívánsz. Aranyos voltál, kedves, de nem voltál olyan közvetlen, ami persze érthető, ha egy hiperaktív, folyton az aurádba mászó vöröses-szőke ugrál körülötted. Aztán lassan megismerkedtük, megnyíltunk egymásnak, és végül örök barátságot kötöttünk.

Az évek során nem találkoztunk annyit, amennyit szerettem volna, de gyakran gondoltam rád, és igazán jólesett, ha néha beszéltünk Skypeon, ha hallottam a hangodat, hogy minden rendben van Veled. Tudtam, hogy merre vagy, hogy éppen milyen megpróbáltatások előtt állsz. Még ha nem is mondtad, akkor is.

De most elutazol. Messzire.

Tudom, hogy sikerülni fog. Hogy helyt állsz, és leküzdöd a megpróbáltatásokat. Élményeket és kedves emlékeket gyűjtesz majd, kiteljesedsz, új barátokra lelsz, és talán még többre is, mint gondolnád. Minden nap látod majd a tengert (amiért rendkívül irigy vagyok, de majd utolérlek én is :P). A levegő is annyira más lesz. Új szokásokkal, emberekkel, helyekkel, helyzetekkel ismerkedsz meg, de tudom, hogy minden egyes pillanatát élvezni fogod, és feltöltődve jössz majd haza fél év múlva. De lehet, hogy egy év múlva.

Forrás

Nem tudom. De azt igen, ha hazaérsz, én itt foglak várni. És indulásra készen állok majd arra az útra, amit együtt elterveztünk. Nehéz lesz, fárasztó, testileg és lelkileg megterhelő. De tudom, hogy a végén mindketten, ha ott állunk a célban, tudni fogjuk, hogyan tovább. Ez lesz a mi zarándokutunk. Én készülök rá. És már nagyon várom.

Végigcsináljuk. Nem másokért. Hanem saját magunkért. Egyikünk sem várja el senkitől, hogy majd kihúz minket a gödörből, hogy majd megment a szőke herceg. Mert hiszem, hogy a hőseink mi magunk vagyunk.

Tudom, hogy minden akadályt leküzdesz majd, és a személyiségeddel, a mosolyoddal, a kedvességeddel és a törődésmániáddal jobbá teszed majd a világot. És tudom, hogy ez az út, amely messzire visz, egy újabb lépés a felé az álmod felé, ami minden nap ott lebeg a szemed előtt. És amiben nemcsak te, de én is hiszek. Jó szerencsét! És mindent bele! :)

Szeretettel ölel,