Az első részt itt találod
Mi az, hogy harmadik? Kihagytam volna egy részt? Jaj nem,
nem, csak a második harcom a kilókkal tavaly nyáron volt, ami szintén úgy
végződött, mint az első: könnyen és gyorsan. Úgyhogy arra nem is érdemes nagyon
pazarolni az időt. Viszont a mostani… hát ez bizony bazira más.
Szóval az úgy volt… kezdhetném, de hagyjuk a sallangokat.
Egyetem utolsó éve, szakdoga, államvizsga, stresszevő vagyok. Ennyi.
Szóval kb 7 kilóval lettem több, ami azt jelentette, hogy
sokáig nem tudtam viselni a fűzőmet. Bizonygattam magamban, hogy elkezdek
edzeni, majd ha megírtam a szakdogát. Majd ha leállamvizsgáztam. Majd ha
pihentem legalább két hetet. Majd ha, majd ha…
Nem bírom a sztereotípiákat (lehet ezt már írtam párszor),
de örök érvényű igazságnak tartom azt, hogy „mindenkinek arra van ideje, amire
akarja, hogy legyen”. És ez mindenre igaz. Jelen esetben is.
Így, amikor beköszöntött az augusztus, nekiálltam edzeni.
Fájt a hátam, hiányzott a fűzőm, és egyébként is: nem éreztem magam jól a
bőrömben. Ám úgy tűnt, hogy a tavalyi „csakegykicsitváltoztatok” módszer már
nem annyira hatásos. Valóban igaz az, hogy minél idősebb az ember lánya, annál
nehezebben mennek le róla a kilók. Szóval egy hétfőn drasztikusan belekezdtem
az életmódváltásba, remélve, hogy az majd eredményt hoz. Végül is, ennek
működnie kell – mondogattam magamban.
De aztán rájöttem, hogy ez mekkora baromság már?!
Ha valamit megtanultam, akkor az a fokozatosság. Régebben
(értsd: néhány hónappal ez előtt) imádtam a kenyeret, és szinte mindenhez azt
ettem. Ma is imádom, de már alig eszem. Hogy miért? Nos, igazából nem ültem le
az asztalhoz és néztem farkasszemet egy vekni kenyérrel és mondogattam azt
neki, hogy „köztünk mindennek vége!”, csak egyszerűen nem kívántam már annyira.
Átvéve barátnőm jó szokását, reggel rendszerint zabpelyhet eszem tejjel, ebédre
valami könnyűt, és vacsorára főttet, de úgy általában nem olyat, amihez kenyér
kell. Vagy ha igen, akkor se túl sokat. Nem tudom, egyszerűen leszoktam róla.
Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem, sőt, még mindig imádok kenyeret
sütni meg enni is, csak nem kívánom annyira, mint régen.
Így van ez más dolgokkal is. Bár ez írható a kánikula számlájára, de a lényeg, hogy nem eszem már annyit. És nem is hiányzik annyira, hogy
harmadszorra is szedjek magamnak még egy tányér krumplis tésztát (pedig ez a
kedvencem).
A fokozatosság viszont nem csak az étkezésekre vonatkozik.
Rászoktam, hogy felkelés után edzem, és ha kimarad, nem megy minden olyan flottul a nap során. De azt is tudom, hogy kell szünetet tartani. A hétvégék
eddig is kimaradtak, de rájöttem, hogy nem lehet minden hétköznap emelgetni a
súlyzókat (jó, nyilván nem 20 kilóról beszélek), be kell iktatni egy
pihenőnapot is. Szóval hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken háromnegyed óra
kemény edzés folyik a bordásfal előtt, aminek a negyede Schroth-torna. Utána
ugyan fáradt vagyok, de jól érzem magam, és meglett az eredménye! :)
Pár napja ugyanis újra beleférek a fűzőmbe! Aminek nem csak a
gerincem örül, a közérzetem is jobb azóta. Vizet persze még mindig sokat iszom, minimum két litert
naponta. Rászoktam, hogy uborkát is teszek bele, mert finom és egészséges,
és persze elősegíti a fogyást is.
Szóval most jól érzem magam, de a cél még koránt sincs a
láthatáron! Nem szeretnék egy idő után újra visszaesni, ezért fokozatosan
változtatok az életvitelemen. És csinálom, amíg jól esik, mert vallom, hogy az
az igazi boldogság, ha az ember azt teszi, amitől teljesnek érzi magát.
