2015. augusztus 16., vasárnap

A fűzős és a fogyókúra – Harmadik felvonás

Az első részt itt találod

Mi az, hogy harmadik? Kihagytam volna egy részt? Jaj nem, nem, csak a második harcom a kilókkal tavaly nyáron volt, ami szintén úgy végződött, mint az első: könnyen és gyorsan. Úgyhogy arra nem is érdemes nagyon pazarolni az időt. Viszont a mostani… hát ez bizony bazira más.

Szóval az úgy volt… kezdhetném, de hagyjuk a sallangokat. Egyetem utolsó éve, szakdoga, államvizsga, stresszevő vagyok. Ennyi.

Szóval kb 7 kilóval lettem több, ami azt jelentette, hogy sokáig nem tudtam viselni a fűzőmet. Bizonygattam magamban, hogy elkezdek edzeni, majd ha megírtam a szakdogát. Majd ha leállamvizsgáztam. Majd ha pihentem legalább két hetet. Majd ha, majd ha…

Nem bírom a sztereotípiákat (lehet ezt már írtam párszor), de örök érvényű igazságnak tartom azt, hogy „mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen”. És ez mindenre igaz. Jelen esetben is.

Így, amikor beköszöntött az augusztus, nekiálltam edzeni. Fájt a hátam, hiányzott a fűzőm, és egyébként is: nem éreztem magam jól a bőrömben. Ám úgy tűnt, hogy a tavalyi „csakegykicsitváltoztatok” módszer már nem annyira hatásos. Valóban igaz az, hogy minél idősebb az ember lánya, annál nehezebben mennek le róla a kilók. Szóval egy hétfőn drasztikusan belekezdtem az életmódváltásba, remélve, hogy az majd eredményt hoz. Végül is, ennek működnie kell – mondogattam magamban.

De aztán rájöttem, hogy ez mekkora baromság már?!


Ha valamit megtanultam, akkor az a fokozatosság. Régebben (értsd: néhány hónappal ez előtt) imádtam a kenyeret, és szinte mindenhez azt ettem. Ma is imádom, de már alig eszem. Hogy miért? Nos, igazából nem ültem le az asztalhoz és néztem farkasszemet egy vekni kenyérrel és mondogattam azt neki, hogy „köztünk mindennek vége!”, csak egyszerűen nem kívántam már annyira. Átvéve barátnőm jó szokását, reggel rendszerint zabpelyhet eszem tejjel, ebédre valami könnyűt, és vacsorára főttet, de úgy általában nem olyat, amihez kenyér kell. Vagy ha igen, akkor se túl sokat. Nem tudom, egyszerűen leszoktam róla. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem, sőt, még mindig imádok kenyeret sütni meg enni is, csak nem kívánom annyira, mint régen.

Így van ez más dolgokkal is. Bár ez írható a kánikula számlájára, de a lényeg, hogy nem eszem már annyit. És nem is hiányzik annyira, hogy harmadszorra is szedjek magamnak még egy tányér krumplis tésztát (pedig ez a kedvencem).

A fokozatosság viszont nem csak az étkezésekre vonatkozik. Rászoktam, hogy felkelés után edzem, és ha kimarad, nem megy minden olyan flottul a nap során. De azt is tudom, hogy kell szünetet tartani. A hétvégék eddig is kimaradtak, de rájöttem, hogy nem lehet minden hétköznap emelgetni a súlyzókat (jó, nyilván nem 20 kilóról beszélek), be kell iktatni egy pihenőnapot is. Szóval hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken háromnegyed óra kemény edzés folyik a bordásfal előtt, aminek a negyede Schroth-torna. Utána ugyan fáradt vagyok, de jól érzem magam, és meglett az eredménye! :)


Pár napja ugyanis újra beleférek a fűzőmbe! Aminek nem csak a gerincem örül, a közérzetem is jobb azóta. Vizet persze még mindig sokat iszom, minimum két litert naponta. Rászoktam, hogy uborkát is teszek bele, mert finom és egészséges, és persze elősegíti a fogyást is.

Szóval most jól érzem magam, de a cél még koránt sincs a láthatáron! Nem szeretnék egy idő után újra visszaesni, ezért fokozatosan változtatok az életvitelemen. És csinálom, amíg jól esik, mert vallom, hogy az az igazi boldogság, ha az ember azt teszi, amitől teljesnek érzi magát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése