2015. április 15., szerda

Kockázatok

Mindenki tévedhet, s ahogy a jó mondás tartja, ez bizony emberi dolog. Nehéz helyzetekben mérlegelnünk kell, és van, hogy igen kevés idő jut a döntésre. Aztán, mikor bólintunk, és hagyjuk a dolgokat megtörténni, csak ülünk egy helyben, és reméljük a legjobbakat. A végén pedig kiderül, hogy nem így kellett volna cselekedni. Tévedéseinket mindig belátjuk - előbb vagy utóbb biztosan. De mi van akkor, ha már eleve tudjuk, hogy rosszul fogunk dönteni?

Azt meg hogy lehet?

Egyszerűbben, mint gondoljuk. Mert remélünk. Reméljük, hogy helyesen cselekszünk. Tudjuk, hogy kockázatos, tudjuk, hogy könnyen rosszul alakulhatnak a dolgok, mégis kockáztatunk. Még ha szenvedéssel jár is a dolog. És ez bizony tiszta mazochizmus. Amikor tudjuk, hogy meg fogunk sérülni, de nem törődünk vele. És nem könnyű kimászni a lelki-gödörből. Beindul az önmarcangolás, a sírós hiszti, a szarokavilágra. Jön a mély csönd, és végül a végső beletörődés. Magunkban meggyónjuk hibánkat, keresztet vetünk, és megyünk tovább. Mintha mi sem történt volna.

És aztán ismét beleesünk ugyanabba a hibába. Nem, ez nem egy film, hogy aztán egy meglepő fordulattal mégis happy end lesz. Ez a valóság, ahol igenis megtörténhet, hogy nem tanulunk a ballövéseinkből, és ismét megtesszük ugyanazt. Újra és újra. És minden ilyen elhatározásnál meghalunk egy kicsit legbelül. Fáj, de mégis, reméljük a legjobbakat, hogy most jól döntünk, hogy majd most sikerülni fog, és minden egyenesbe jön. Van, akinek sikerül. Van, aki harmincadjára is nekifut, és a végén ő jön ki győztesen. Örül, hogy nem kell a rosszul sikerült választása miatt újra hetekig nyalogatnia a sebeit.


Bátornak kell lenni. Még ha rosszul döntünk is. És lehet, hogy nem fog sikerülni rögtön. Igen, lehet. De hiszem, hogy idővel minden döntésünknek – még a rosszaknak is – lesz happy endje.

Merni vagy nem merni? Ez itt a kérdés.

2015. április 1., szerda

Boldog vagy?

A minap odafordultam barátnőmhöz, és megkérdeztem tőle: Boldog vagy? 
Visszakérdezett: Miért? Azt válaszoltam, nem tudom, csak úgy jött. Azt mondta, most éppen boldog. Elmosolyodtam. Azt mondtam, én is.

Hányszor kérdezzük meg ezt magunktól az életben? Végül is, nem ez létünk célja? Boldognak lenni, élvezni az életet, és ezt addig tenni, ameddig csak lehet? De igen. Mégis, hangosan sose kérdeztem ilyet soha senkitől. Még magamtól sem. Hogy miért?

Mert nehéz rá választ adni.

Könnyű azt mondani, hogy igen vagy nem. A nehéz az, amikor meg is kell indokolni, miért. És mi számít egyáltalán boldogságnak? Mi az a szint, ami után valaki azt mondhatja, elégedett az életével, önmagával, a környezetével, a sorsával, és egész lényével? Ki ennek a megmondhatója, ha nem mi magunk? Mi határozzuk meg az elvárásokat magunk felé, nem mások. Mi vagyunk azok, akik eldöntjük, melyik úton haladjunk tovább. És mi vagyunk a felelősek azért, ha valami rosszat teszünk. Ezek mind általános dolgok. De boldognak lenni nem egy egyszerű döntés eredménye. Tartósan boldognak érezni magunkat igenis kemény munka és sok időbe telik. De megéri. Hogy tükörbe nézve azt mondhassuk: „Ezt már szeretem. Minden nap ezt a boldog arcot akarom látni.”

Mindenkinek vannak mélypontjai, mindenkinek lehet szar napja. Nekem is van. Nem kevés. De még ezekben a pillanatokban is boldognak érzem magam. Mert érdemes Miért élni. Érdemes Kiért élni. Érdemes a Holnapért élni, nem csak a Máért. Mert érdemes Élni. Bármiért.

Elérkeztem életem azon pontjához, hogy végre fel merem tenni magamnak a kérdést. És megvan rá a válaszom.

Én boldog vagyok. És az is maradok.

Mindenki tűz ki célokat maga elé. Nekem is van motivációs táblám, terveim, álmaim. De megtanultam, nem érdemes folyton törni előre, mint az őrült, amíg bele nem döglök. Mert a dolgok állandóan változnak. És változom én is. De egy dolog mindig is volt, amit nem akartam másként. Kiskoromban, még egészen kicsin, megfogadtam magamnak valamit. Nem volt semmi különleges alkalom, nem volt ott senki. Csak én. És akkor azt mondtam magamnak, történjék bármi, menjek bármelyik úton, legyek akárhány éves, de egy cél mindig lebegjen a szemem előtt: Dalma, légy mindig nagyon boldog!

Kívánom ezt mindenkinek. Legyen férfi, nő, akárhány éves, gazdag, szegény, nagyra törő, kalandozó, álmodozó, realista, stréber, lustálkodó… egyszerűen mindenkinek.

És még valakinek. Neked. Tudom. Tudom, hogy rossz. Tudom, hogy nem érzed egésznek magad. Utálj, gyűlölj, légy sértődött, légy rám dühös, vagy szeress. Tudom, hogy ezt mind érzed irántam. És hogy sokáig így lesz majd. Tudom, hogy próbálsz visszatérni a rendes kerékvágásba. És tudom, hogy terveztél, hogy már készültél a jövőre, de én összetörtem az álmaid. Tudom, hogy hirtelen jött minden. De nem tehettem mást. Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek önző. De akkor, egyszer és utoljára önző voltam. Hidd el, a te érdekedben is tettem. A boldogságod érdekében. Örökre kedves emlék maradsz számomra, és én is neked. Nem akartam, hogy miattam mindkettőnk boldogsága a süllyesztőben végezze.

És most, kérlek, engedj el.

De egyet még engedj meg nekem. Hadd kívánjak neked teljes életet. Kívánom, hogy találd meg a saját utad, hogy vedd körbe magad azokkal, akiket szeretsz, hogy egy nap felébredve érezd azt, hogy teljes ember vagy. Én nem leszek melletted. De tudom, hogy nélkülem is erős ember vagy. És mindig is az maradsz.

Légy nagyon boldog. Örökké. És bocsáss meg, kérlek.

Szeretettel ölel,