Avagy így lett fűzőm - Előszó
Sose szerettem kitűnni a tömegből. Emlékszem, tizenévesen sötét
ruhákat viseltem, mert úgy éreztem jól magam. Nem voltam befelé forduló, de a
fekete és társai biztonságot és saját teret adtak nekem. Még úgy is, hogy éveken
át harcoltam az anyai rosszallás és erősködés ellen, amikor állandóan
világos és rikító színű ruhákkal tukmáltak.
„Már megint feketét veszel fel?” „
Miért nem tetszik ez a felső? Van benne narancssárga, zöld, kék, ezek mind szép
színek!” „Hogy-hogy nem tetszik?! Olyan csinos lennél benne!”
Forrás: Crystalcoastmom
"Nem anyu, én ezt a színt nem szeretem... ANYUUU!!!"
És hasonló kampányszövegek
áradata. De nem kellett. Kész.
Az évek folyamán ez nem igen
változott. Hajlok ugyan a világos színek felé, de mértékkel. Csak úgy Dalmásan. Már
régebben fontos volt számomra az öltözködéssel való önkifejezés, és egy
időben ruhatervező akartam lenni. Ma is odafigyelek arra, mit viselek. Nem, nem
azért, hogy megmutassam, nekem ilyen meg olyan márkás cuccaim vannak (nincsenek), és mindig az aktuális divat szerint
öltözködöm (nem igazán), és sok pénzt költök fontos alapdarabokra (még saját
keresetem sincs?!), hanem mert az egyediség számomra rendkívül fontos, amit ez
által tudok a legjobban megmutatni a világnak. Imádom a vintage darabokat,
szeretek turikba járni, és keverem a különleges darabokat a megszokottakkal. A
stílusom alapvetően még nem forrott ki, de már erősen alakul. Egyszerű, de
nagyszerű – egy kis csavarral.
Aztán egyszer csak bekerült a
képbe ez a fűző.
Hogy Én fűzőt?! Én?! Nem mondom, a
szaténfűzők nagyon szexi darabok, főleg csipkével vegyítve, de ez még csak nem
is hasonlít. Korábban már láttam képen. Fehér, tele csatokkal, helyenként
lyukakkal, és túl kényelmesnek se tűnik… Persze, hogy nem rajongtam érte
elsőre. De ha muszáj, hát muszáj…
Forrás: Mybabyhug
Amikor már indulóban voltunk haza
az első Schroth tornámról, a gyógytornászom kezembe nyomott egy névjegykártyát,
amin a fűzőm készítőjének elérhetősége szerepelt. Mondta, hogy felhívja, és
hamarosan találkozhatok vele. Próbáltam kipuhatolni, hogy mennyi idő egy ilyen
elkészítése, mennyibe kerül, mennyit kell viselnem, majd félve feltettem a legfontosabb
kérdést: „Ilyet csak fehérben kapni?”
Szüleim rögtön mosolyogva
csóválták a fejüket. Tudták min jár az eszem. N. nemet intett, és közölte,
olyan lesz, amilyet szeretnék. És nekem rögtön megvolt a határozott
elképzelésem…
Folyt. köv.
Dalma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése