Ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, miként akarjuk élni az életet,
először a saját képességeinket kell számba venni. Nem arról van szó, hogy most
leülök, és írok egy listát arról, hogy különböző élethelyzetekben, szituációkban,
és szociális szerepekben hogyan és miként működöm, vagy mit csinálok, mit tudok
elérni, stb, stb. Sokáig tartana. Bazira sokáig. Helyette inkább azon gondolkozom
el - mondjuk a legjobb nap végén, mikor már az ágyban fekszem – mit csináltam
ma. Általában mindenkit úgy nyom el az álom, hogy végiggondolja, mit tett
aznap, mennyit dolgozott, hogy a kutyát holnap megint orvoshoz kell vinni, és
egyéb dolgok; tehát ez a legjobb időszak arra, hogy elmerengjen az ember.
Legalábbis nekem. Meg zenehallgatás közben... a nap bármely szakaszában.
Szóval csak gondoljuk végig: hogyan indult a reggel. Nekem
lassan, imádok lustálkodni (gondolom, nem vagyok egyedül), aztán az arcom a
hideg víz alá nyomtam, hogy még kába, ásítozós fejem ne az ajtófélfába ütődjön
bele (gyakran előfordul). Ettem, felöltöztem, és beindult a nap. Találkoztam
emberekkel, különböző természeti hatások értek (főleg ma, nagyon jól sütött a
nap, D-vitamin, hm…), sétáltam, megvolt a napi tömegközlekedési-adag, és úgy
egyébként, csináltam azt, amit mindig.
Forrás: Giphy
Na, most jön a konklúzió: Nem akartam felkelni az ágyból,
legszívesebben ott töltöttem volna az egész napot. És egyébként is, minek
kelljek fel, biztosan hideg van, és én fázós vagyok! Lassan feltápászkodtam,
elballagtam a fürdőig, természetesen nekimentem az ajtófélfának (reggeli
rituálé, így köszönünk egymásnak), aztán fanyar arccal megmostam az arcom hideg
vízzel, de persze nem rögtön, mert félig még az ágyban voltam, nem akartam
szívrohamot kapni, mert tudom, még morcosabb leszek, ha hirtelen keltem fel
magam. Szóval megmosakodtam, konstatáltam,
hogy már megint puffadt az arcom és azok a fekete karikák... hát borzalom. Megreggeliztem,
majd felöltöztem. Közben kiderült, hogy ma nincs is rossz idő, egész kellemes
meleg van kint. Szóval az előző nap eltervezett öltözetet kihúzhattam az
elképzelésemből. De szoknyát nem volt kedvem felvenni, bah, maradt a régi jó
farmer. Hosszú ujjú felső se kellett, egy sima pólót húztam. Alig smink,
mert semmi kedvem nem volt kencézni, meg hát úgy sütött a nap, 15 perc alatt
szétfolyt volna amúgy is. Bokacsizma helyett sportcipő, azt’ induljon a nap (lehet forgatni a szemgolyót az üregben, nem picsogós női dolgok az imént soroltak, ezek a "problémák" is hozzátartoznak a léthez, sajna) Félúton jutott eszembe, hogy nem hoztam napszemüveget, ezért hunyorogtam, és
árnyékkereséssel töltöttem a fél életem, hogy lássak valamit. Persze azért
örültem a D-vitaminnak, mert az kell. Megolvastam a napi Metropolt, és végre-valahára
úgy éreztem, hogy felébredtem. Mert tudom, hogy ennyi időre szükségem van.
Valójában így indult a napom. Nem nagy idill, de kinek
kell az. Én ilyen vagyok, és vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, vagy
nem érdemes, mert így kerek a világ. Az emberek persze változnak, de ami nem
megy, főleg amihez kedvünk sincs, nem kell erőltetni. Viszont gyorsabban mennek
a dolgok, ha tudjuk, milyenek vagyunk, mikre vagyunk képesek úgy általában. Nem
kell pszichológus ahhoz, hogy ezeket az apró dolgokat észrevegyük magunkban
vagy magunkon. Ó, és persze a külsőségek!
Na, azt majd legközelebb.
Dalma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése