Minden pénteken valami random.
Hogy a hétvége ne maradjon el ajánló nélkül!
Legyen az film, étel, program, vagy csak valami szimpla dolog.
Hogy a hétvége ne maradjon el ajánló nélkül!
Legyen az film, étel, program, vagy csak valami szimpla dolog.
(Ez itt nem a reklám helye, de ami jó, az jó.)
Gyilkosság az Orient expresszen (1974)
Számomra az ősz egyet jelent a begubózós filmnézéssel. És mi is illene jobban ehhez a csípős, zivataros évszakhoz, mint egy jó krimi. Akár könyv, akár film formájában élvezzük ezt a borzongató és izgalmas műfajt, unatkozni biztosan nem fogunk. Én a krimikben azt imádom a legjobban, hogy a történet során magam is próbálom kitalálni, hogy vajon ki lehetett a gyilkos, ami vagy sikerül, vagy nem. És mindegy, hogy eltalálom vagy sem, mert mindenképpen meg fogok lepődni (vagy azon, hogy mégse az akire gondoltam, vagy azon, hogy pont az a gyilkos, és akkor én most mekkora Sherlock vagyok :D)
Csak egy szó: tökéletes. És ezzel talán mindent el is mondtam. A történet (ez nyilván az írónő érdeme), a színészek, a helyszínek, az operatőri és rendezői munka mind-mind kifogástalan. Ja igen, a zene pedig a legjobb krimi hangulatot adó aláfestés, amit eddig filmben hallottam.
A cím tulajdonképpen el is mondja, mi áll a fókuszban: egy gyilkosság. No, de nem akármilyen. Már a film elején érezhető a hangulat, ahogy végtelenül egyszerűen elmagyarázzák az előzményeket. Nincs semmi más, csak néhány bevágott kép, újságcikkek, azzal a hátborzongató zenével. És kész, ennyi, nem bonyolítják túl, hiszen itt nem is ez a lényeg. Már maga az eset is önmagában szörnyűséges, a képi és zenei hatások pedig tökéletesen átadják mindezt a nézőnek. Arról nem is beszélve, hogy ez egy valóban megtörtént eset, amely alapján Agatha Christie anno megírta a történetet.
A vágások jó helyen vannak, szinkronban a zenével. Én például baromira megijedtem, amikor a Mrs. Habbard-ot alakító Lauren Bacall megjelent a késsel a kezében.
Vagy amikor megmutatták, hogyan történt maga a gyilkosság. Itt megint a zene és a fények a ludasak, én szabályosan borzongtam, pedig a kék a kedvenc színem. Abban a pillanatban annyira nem rajongtam érte...
A másik a színészek. Albert Finney a legjobb Poirot, mint fentebb említettem, legalábbis nekem. És tényleg olyan, mint a könyvekben. Igazi francia, aki nem mindig olyan komor, és piszok jó a humora, már aki értékeli. És a filmben azért vannak komikus jelenetek is, persze nem egy Benny Hill, de van benne azért kevés angol humor.
Másik nagy kedvencem a már szintén említett Lauren Bacall, akinek karaktere felőlem vérengző gyilkos is lehetett volna. Imádtam a megjegyzéseit és a stílusát, nyilván ez a színésznő érdeme, de a leleplezés után se vált kevésbé szimpatikussá, sőt, akkor kerekedett ki számomra igazán a jelleme. Belevaló nagymama, meg kell hagyni!
Még írhatnék rengeteg mindent, de még egyet kiemelnék: a végén, amikor összehívják az utasokat, hogy Poirot szembesítse velük az igazságot.
Nos, ennek a jelenetnek van egy hosszabb vágás nélküli része, ami valóban egy felvételből áll, és nem utolsósorban az is nagy nehézséget jelentett a stábnak, hogy csak egy kamera fért el a vagonban. Mert igen, ezt a jelenetet egy valódi vonaton vették fel, és ennél a résznél az operatőrön kívül csak a rendező volt még jelen a színészek mellett.
Így a végére még tartozom egy vallomással. Nem olvastam a könyvet. De szeretném bepótolni, mert ha a film ennyire zseniális, és az írónő szerint is Albert Finney adta vissza legjobban az általa írt Poirot karaktert, akkor olyan rossz csak nem lehet.
Szép hétvégét Mindenkinek! <3
Szeretettel ölel,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése